Mivel az előző bejegyzésben Pollykának egy félig a vicces kategóriába tartozó napját egy nehéz napnak tituláltam, most igazán bajban vagyok, hogy a betegségben eltelt pár napját milyen helyénvaló jelzővel is illessem. Talán a szörnyű, félelemmel és kétségbeeséssel tarkított hangulatunk cseppet sem túlzás, és ezek csak a mi állapotunkat próbálják tükrözni, de azt hiszem szavakkal nem is tudom megfelelően kifejezni a saját érzéseinket sem, az meg hogy Ő min mehetett keresztül, abba így visszatekintve is beleszorul a szívem.
Az egész rémtörténet egy esti séta során kezdődött, amikor is Pollykám póráz nélkül szabadon garázdálkodhat az utcán, lévén szinte senki sincsen 23 óra után az utcán ilyen fagyos estéken. Ilyenkor szoktunk gyakorlatozni, szabadon mehet amerre csak akar (persze a járdán), de az utasításokra figyelnie kell. Például ha megjelenik az egyik barátja az út túloldalán akit szintén késő este hoznak le igen is meg kell állnia, hogy ne szaladjon keresztül az úttesten. Ez egy nagyon nehéz kutyát próbáló feladat, körülbelül 50-50%-ban sikerül vagy sem, úgyhogy nincs mese tavasszal irány a suli!
De ezen a baljós estén nem egy kis barátja keltette fel az érdeklődését, hanem egy döglött állat teteme ami a járdán hevert, egy FEJ NÉLKÜLI galamb személyében. Jóllehet a rosszullét jelei csak pár nap múlva jelentkeztek rajta de szent meggyőződésünk, hogy a betegségében ez a szárnyas volt a ludas!
December közepe felé történt az eset, a rosszullét jelei pedig elsőként egy el nem fogyasztott vacsora, ami önmagában is példa nélküli eset, majd egy jó nagy hányás megejtésével jelentkeztek. Az utóbbira többször is volt már példa, ami általában valami őt ért stressz következménye, vagy egy közvetlen étkezés utáni virgonckodás járuléka volt. Ellenben ez alkalommal étel sem nagyon volt a pocakjában, és a taccsolás az este és az éjszaka folyamán többször is megismétlődött.
Rendszerint elég későn fekszünk le ezért a vacsora idő is késő esti időpontra esik, és mivel a kedélyállapota jó volt, játszott-ugrándozott-bolondozott, nem estünk pánikba rögtön csak reggelre rosszabbodott a helyzet. Pár óránként éjjel is rosszul lett, reggel felé pedig volt hogy félóránként rókázott szegényke. Az éjszaka mint rendesen szépen lefeküdt, próbált pihenni és amikor rosszul lett, bánatos kétségbeesett arccal jött oda hozzánk segítségért, de mi nem tudtunk mit tenni, csak próbáltuk nyugtatni, megtörölgetni a kis arcát, és itatni vele egy kis vizet. De még az ivás sem ment. Hajnalban már elindult bennem az a rossz érzés, ami később napokig a hatalmába kerített. Reggel felkeltünk elintéztük amit muszáj volt, összeszedtük a papírjait és elindultunk vele abba az Állatkórházba, ahol megkapta az oltásait és ahová előzőleg is jártunk vele a titokzatos kiütéseinek okának kiderítésének ügyében. Aki olvasta nyáron a bejezéseimet tudja, hogy végül csirke allergiát derítettek ki, ami szokatlan módon nála 3 hónapos korában jelentkezett.
Hát azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez volt az utolsó alkalom hogy oda vittem a kutyusomat egy olyan helyre, ahol 5 perc alatt lerendeznek vizsgálattal szurival recepttel és fizetéssel együtt, ahová ráadásul akárhányszor mentünk, minden esetben más és más orvos volt ügyeletben. Nem túlzok, akárhányszor mentünk mindig más orvos fogadott, ami önmagában nem is jelentene problémát, de az, hogy egymástól eltérő véleményt formálnak és továbbítanak a segítségre szoruló gazdák felé, azt már igen súlyos problémának tartom!
Amikor Pollyka ezen a helyen megkapta az előírt kötelező oltásait, a kis könyve mellé csatoltak egy kartonlapot, ezen szerepelt minden kötelező oltás, ezek beadatásához javasoltan a kutyus életkora, és a további kérhető kiegészítő oltások melyek egyéb veszedelmes betegségektől óvják meg négylábú barátainkat. Már itt különböző véleményeket illetve eltérő javaslatokat kaptunk, most akkor én mint átlagember mégis mi alapján döntsem el, hogy az szükséges-e vagy sem? Ezekre az oltásokra még vissza fogok térni a későbbiekben. Polly allergiájának kiderítésénél hasonló volt a helyzet, az egy ezt mondott, a másik azt. Az első megállapította, hogy: "az allergiához túl fiatal, valószínű csak faggyúmirigy túlműködés". Amikor már tépkedte ki a hasán a szőrt és heges sebek jelentkeztek rajta az állandó rágcsálás következményeként, akkor már más volt a helyzet, de ekkor természetesen egy másik orvos várt minket a rendelőben. Az ő javaslatára vontuk ki a csirkét az étrendjéből, szerencsére hamar mutatkoztak rajta a gyógyulás jelei és ezidáig más iránt nem mutatott túlérzékenységet.
Tudom, hogy az emberekkel kapcsolatos orvosi ellátás sem zajlik különbül úgyhogy ezt a témát nem is feszegetném tovább, de alapból nem értem, hogyan felejtheti el bárki is ( legyen emberekkel vagy állatokkal foglalkozó orvos ) aki ezt a hivatást választotta és űzi azt, hogy aki hozzá megy vagy valahogy odakerül az teljes mértékben egy kiszolgáltatott helyzetbe van, így az ő segítségére illetve törődésére szorul! Az én estemben fokozott a fenti megállapítás, hiszen egy állat nem tudja elmondani hol fáj neki vagy mit érez, gazdájaként én is ki vagyok szolgáltatva az állatorvosnak és meg kell állapítanom, hogy az állatorvos szimplán a "beteggel való foglalkozása és a tüneteinek való kezelése" vajmi kevés, pláne úgy, ahogy ez a Lehel úti Állatkórházban gyakorolják.
Mivel ez a kis történet kerekebbre alakul min sem gondoltam volna, a folytatás egy következő bejegyzésben várható...
